Végre elkészült a Nevergreen legújabb albuma! Sokan várták már ezt az anyagot, s jópár hallgatás után bizton állíthatom, nem hiába. Sajnos a második lemezt nem hallottam, így csak az elsőhöz tudok viszonyítani. Maradt a gótikus doom, sokkal jobb előadásban. Történt néhány tagcsere a bandában, új gitáros és dobos érkezett. De hogy őszinte legyek, ha nem tudtam volna, nem vettem volna észre.
Próbáltam kedvenc dalt keresni, de az összeset felesleges volna felsorolni, egyet kiemelni pedig lehetetlen. Egyik nóta jobban tetszik, mint a másik.
Ami érdekesség ezen a lemezen, az a Carmina Burana feldolgozás.
Remélem, hamarosan beindul az intenzív koncertezés, és akkor majd lehet lobogtatni a hosszú hajakat (már akinek van - ugye Rob... -megj. Ákostól...). De a headbangelés akkor is mehet! Valamint lehetne nyergelni újra a lovakat - de ezúttal nem galoppozáshoz...

Hosszú várakozás után végre egy kiadó fel merte vállalni (vagyis át merte vállalni) hazánk egyik legegyénibb zenei világgal és az egyik legkitartóbb rajongótáborral rendelkező zenekarának 3. albumának kiadását. Jómagam is a várakozók közé tartoztam, óriási kíváncsisággal kezdtem hallgatni az Ámokot. Majd bő 50 perc múlva vegyes érzelmekkel néztem magam elé.
Először is, nem tudok elmenni a lemez Nevergreenhez nem méltó megszólalása mellett. Szinte demós szintű a hangzás, a mély hangok tompán búgnak, az ének és a szinti nem elég dinamikus, és a gitár sem az igazi. Pedig a Nevergreen egyik titka pont az azonnal magával ragadó megszólalásban rejtezik - szerintem. Jung Norbert - ex-gitártanárom - úgy látszik megsüketült, de legalábbis a fülére ült, amíg hangmérnökösködött a korongnál. Zeneileg nem változott semmit a csapat, az Ámok egyenes folytatása az Éj szeme c. korongnak, bár mintha még egyszerűbbek lennének a nóták, a dob- és gitártémák nincsenek agyonbonyolítva, az énekdallamok és a szövegek sem hoznak semmi újdonságot, jelentkezett a "mintha ezt már hallottam volna" esete. Mindezek ellenére az a tipikus hangulat ott figyel a lemezen, és biztos vagyok benne, hogy nem is tenne jót nekik, ha túl sokat variálnának a zenén és a körítésen, a Nevergreen úgy jó, ahogy van. Pont azt szeretem én is bennük, hogy konkrét hatásokat nem nagyon lehet rájuk húzni, és már az első lemeztől tipikusan "Nevergreenes" az, amit létrehoztak. Másoknál ezt a fajta borongós, monumentális hangulatot nem lehet felfedezni, ez az övék.
Az korongon feldolgozták Orff Carmina Burana c. művének fő tételét, elképesztően jól sikerült, mintha Orff nekik írta volna az O Fortunát személyre szabottan. Viszont A szerelmed vágya vére eredetije kevésbé tetszik, és a címadó nóta átdolgozása sem üt. Sajna.
Minden vegyes érzelmem ellenére tetszik az Ámok, azért, mert Nevergreen, azért, mert olyan, amit más nem tud, de legközelebb a hangzást illene a zenekar szintjéhez igazítani

NEVERGREEN: Ámok (1999)

Hááát... nem is tudom. Szokni kell ezt, de nagyon. Amikor először hallgattam az anyagot bent a munkahelyemen (jó kis munkahely, mi?), nem volt semmi gondom, tetszett nagyon. Aztán hazajöttem, benyomtam a CD-t a hifibe, és egyből fintorogni kezdtem. Ami ui. a melóhelyen a számítógép mini hangfalain abszolúte nem jött ki, az itthon a komolyabb cuccon üvöltő valósággá vált. A lemez ugyanis meglehetősen gyérül szól, nincs mit szépíteni rajta. Nem igazán értem, hogy mi történhetett, mert a kiválóan megröffenő előző korong ugyenebben a stúdióban készült, és Szöllősi Vágó János is ott volt, akárcsak most. Ha az Ámok is úgy dörrenne, mint a jól sikerült előd, akkor egy szavam sem lenne, de ezt így most nem nagyon tudom hova tenni. Az egész sound valahogy iszonyú mélyről dübörög elő, ami még nem lenne baj, de eközben mégis erőtlen és tompa a megszólalás. A dobhangzás sem igazán smakkol nekem, és hiányolom a hangzásképből a húzós, karcos, szakítós közepes hangmagasságot, amitől pedig igazán szaggathatnának a riffek, együtt az intenzíven dohogó mélyekkel. Néhány hallgatás után persze hozzá lehet ehhez szokni, de ezek a nóták akkor is többet érdemelnének, főleg a kellemesen döngető előző korong után. De hát ez van, ezt kell szeretni.

Ennyit a hiányosságokról. Mert ezt leszámítva megint egy power/doom klasszikussal állunk szemben, Matlári Mikiék újfent kiváló nótákkal rukkoltak elő. Minden igazhitű NEVERGREEN fan csak csettinthet az olyan dalok hallatán, mint a Mindörökké, az Én vagyok az Éj az Ítélet nélkül, a fájdalmasan szép Requiem, vagy a Carl Orff-féle Carmina Burana fémesített feldolgozása. Egetverő zenei változások hál'Istennek nem történtek, talán csak annyi, hogy leheletnyivel több most a darkos hangulat a nótákban, és egy-két helyen pedig az Icon/Draconian Times korabeli PARADISE LOST hatása is tetten érhető. Mondjuk ez szerintem senkinek nem fog gondot okozni. A Vol. 10. fanzine-es Kelemen Zoli barátom az MHH-s kritikában kifogásolta az első lemezes A szerelmed vágya vér újragondolását, de nekem bejön ez a verzió is. Viszont az Ámok orkesztrális változata szerintem is kissé felesleges, az a nóta úgy jó, ahogy van. Nem mintha ez a változat rossz lenne, csak tőlünk nyugatabbra az ilyesmiket maxikra vagy EP-kre szokták rátenni csemege gyanánt. Egy vadiúj nóta jobban esett volna. Ami viszont nagyon tetszik, az a relatíve tempósabb Mindörökké és a balladisztikus Requiem. De tul.képpen az egész korong erős, akinek eddig bejött a NEVERGREEN, az most sem fog csalódni. Csak a hangzással ne kellene ennyit birkózni...

És még valami. Eddig senki sem említette meg tudtommal, de ez a csapat tényleg egyéni. A hangulat miatt persze adja magát a SABBATH/SOLITUDE AETURNUS/klasszikus CANDLEMASS/TAD MOROSE hasonlat, de zeneileg ugyanakkor teljesen önálló úton jár a NEVERGREEN; csakis a rájuk jellemző egyéni módon állítják elő ezt a súlyos, monumentális fémzenét. Ezt a power/doom-nak titulált stílust ÍGY csakis ők művelik. És ez nagyon nagy dolog. Bizony.

99. 11. 16. Sch-dt