„Mindent egyedül csináltam”

Beszélgetés Szabó Endrével

[ bicskei flóra ]

A levegő izzik körülötte, amikor zenél. Minden eltűnik, és csak a puszta ritmus lüktet a rockszínpad forróságában. Ő pedig eldobolja nekünk az életét. Civilben igazi rockzenész, egyszerű, barátságos és közlékeny. Önmagát adja. Zentai otthonában beszélgettünk arról, hogyan vált azzá, aki: ő a legendás Nevergreen együttes dobosa, közismertebb becenevén Orko.

Szabó Endre

2000. decemberében hallottam először dobolni a zentai Rin Tin Tin klubban, és azonnal lenyűgözött technikájával. Mesterien bánik az emberiség legősibb hangszerével. Hogy honnan kapta ezt a hatalmas tehetséget, az rejtély, mindenesetre elindult egy úton, amelyen remélhetőleg sokan fogják támogatni a showbiznisz és a rock and roll világában. Amellett, hogy számos rockegyüttesben zenélt, dalszövegeket írt Mortal remains nevű egykori zenekarának, résztvett Puskás Zoltán Legyek c. előadásában, a Legyetek átkozottak c. rockoperában, kitűnően rajzol, és logókat tervez a Bob Macurával közösen alapított Green Division nevű együttesének.

– Gyerekként kezdtél el dobolni?

– A testvérem 10 évvel idősebb nálam, és ő 15 éves korában kapta meg az első dobjait, ami azt jelenti, hogy én ötéves voltam. Nagyon nagy hatással volt rám, amikor elkezdett dobolni. A Led Zeppelin és az AC/DC jellegű zenekarok voltak az első nagy kedvenceim. Az az igazság, hogy a szüleim gyűlölték az egész dobolás-dolgot. Az apám mindenáron sportembert szeretett volna faragni belőlem, viszont idővel látta, hogy nem működik a dolog. Lázadó típusú ember voltam. Végülis 16 éves koromban kezdtem el nagyon komolyan gyakorolni, mintegy menekülésképpen az iskola elől. Sajnos, addigra a testvérem elköltözött Magyarországra, és nem tudott már foglalkozni velem. Attól kezdve teljesen egyedül csináltam mindent. Gyakoroltam és gyakoroltam. Előszedtem mindenféle lábasokat a konyhából, felraktam a fülhallgatót, és az éppen aktuális kedvenc számaimat próbáltam utánozni. Néztem a videóklipekben a dobosokat. Próbáltam ellesni, mit művelnek. Nagyon nagy hatással volt rám Igor Cavalera, a Sepultura dobosa. Lassan elkezdett működni a dolog. Igazán akkor indult be, amikor az első zenekarommal, a Mortal remains-szel elkezdtünk próbálni.

– Mit éreztél akkor, amikor először kikerültél a reflektorfénybe? Mire figyeltél: zenei összhangzásra vagy a ritmusra, amely benned dübörgött?

– Amikor azt mondják, hogy a dobosok kizárólag saját magukra figyelnek, nem mindig mondanak igazat. Én elsősorban zenésznek tartom magam, aki figyel a gitárra, az énekre, mindenre, mivel a zene attól zene, hogy rendben van az összhangzás. Tehát nem attól jó, hogy mondjuk jó a dobos. Legalábbis nem ez a mérvadó.

Amikor felléptem a világot jelentő deszkákra, tele voltam ambícióval, arra készültem, hogy megváltom a világot. Talán valahol mindenki így van ezzel. Elég érdekesek voltak az első koncertjeink. Tele voltunk energiával. Hatalmas érzés volt!

– Milyen visszajelzéseket kaptál akkoriban azonkívül, hogy a szomszédok feltételezhetően nem voltak elragadtatva?

– Mivel Zenta kisváros, és a koncertjeink nagyrészt a környező településeken voltak, a haverok és az ismerősök mondtak véleményt a zenénkről, és általában ők akkor is azt mondják, hogy jó valami, amikor nincs úgy. Talán tisztelik az embert benned, nem akarnak megbántani, és ezért nem mondanak igazat. Pedig a rossz kritika építő jellegű is tud lenni. Kaptam egy párat, amelyekből aztán leszűrtem a magamét. Most is így állok hozzá a rossz kritikákhoz.

– Sokfajta stílusban hallottalak zenélni, a rock and rolltól a death metálig. Kipróbálnál esetleg olyan „elszállt” stílusokat, mint a free dzsessz vagy a kortárs zene?

– Nekem az a fontos, hogy akikkel együtt zenélek, azokkal jól érezzem magam. Dzsesszes dolgokba nem nagyon merek belevágni, mert úgy érzem, kevés vagyok hozzá. Inkább a rockosabb, húzósabb, kemény stílusokban érzem jól magam. De ha lenne hozzá ember, akkor kipróbálnám, nem riaszt vissza, hiszen az is egy új tapasztalatot jelent.

– Ha felajánlanának egy lehetőséget külföldön…

– Titokban már volt erről szó. Boľin Goran, a nagybőgős kint tartózkodott Spanyolországban, és úgy volt, hogy a dobosuk nem fog tudni visszamenni, pontosabban nem vállalja el a második évét. Rám gondoltak helyettesítésképpen. Úgy volt, hogy elmegyek, de aztán mégse jött össze. Ha adódna egy újabb lehetőség, mindenképpen megragadnám. Feltennék mindent egy lapra.

– A honvágy ellenére is?

– Igen. Valamit valamiért.

– Hogyan került sor az együttműködésre a Nevergreennel?

– Az egész a véletlen műve volt. Matlári Miklós keresett meg. Utólag kiderült, hogy Szloboda Tibor ajánlott, aki akkor már Szabadkán játszott. Felhívtak, mivel az akkori dobosuk otthagyta őket, és már megvoltak a következő turnédátumok, valakinek be kellett ugrania a helyére. Két hetem volt a felkészülésre.

Az első öt koncerten annyira lámpalázas voltam, hogy elfelejtettem minden számot! Mindent összevissza kevertem. Régen, kis srác koromban Nevergreen-rajongó voltam, és nem volt mindegy egyik pillanatról a másikra egy színpadon lenni velük.

Emlékszem, az első szigetes koncerten nagyon izgultam. Amikor megláttam azt a rengeteg embert… Hihetetlen volt…

– Milyen érzés kint lenni egy hatalmas rockszínpadon, miközben több ezer ember energiája van a levegőben?

– Kicsit ijesztő. De ahogy az első hangot leütöd, eltűnik a feszültség. Amikor 4 ezer ember üvölti, hogy Nevergreen, az óriási energia.

– Milyen stílusú zenék hatnak rád? A death metál zenei világa mennyire foglalkoztat még?

– Már nem nagyon foglalkoztat, bár szeretem az agresszív zenéket. Nekem mindig is az volt az elsődleges szempont, hogy a zene groove-os legyen. Legyen lendülete, ami megfog és leszakítja a nyakadat, annyira tudnál rá bólogatni. Minden zenében ezt az energiát keresem.

– Szerinted mi a jövő zenéje?

– A groove-os muzsika. Ebben kell gondolkodni. Egyre több ilyen típusú zene van. Például a „nu” metál tele van groove-os dolgokkal. Lendület, ugrabugra, ami kell!

– El tudnád esetleg azt képzelni, hogy tanítgasd a dobolni vágyó gyerkőcöket?

– Igen. A zentai Zeneiskolában május 3-án, 4-én és 5-én háromnapos dobkurzust tartok. Nincsen semmiféle képzettségem, ami a tanítást illeti, viszont sok az érdeklődő, mivel a gyerekek nagyon fogékonyak a ritmusra. A Zeneiskolából ezért felkértek, hogy tartsak bemutatót. Ha lesz elég jelentkező, akkor lehetséges, hogy szeptembertől indul majd egy komolyabb kurzus is, vagy nyitnak egy dobtagozatot.

– Szóval nem kizárt, hogy zenetanárkánt is hallunk még rólad?

– Az egy komoly képesítést igénylő dolog lenne. Nekem nincs ilyesmim, tehát tanárként biztos nem hallotok majd rólam. Én csak elindítom a gyerekeket egy úton, hogy kedvet kapjanak a doboláshoz.

– Milyen embernek tartod magad?

– Őszinte, egyenes embernek, aki mindig megmondja a véleményét. Bár nem mindig jó dolog az őszinteség.

– Bulik?

– Simán! A buli egyet jelent a rockkal.

Már gyerekként éreztem ezt, amikor odaálltam a tükör elé, és beöltöztem, meg hülyéskedtem. A buli, az kell!

KEDVENCEK

Születési időpont: 1979. december 11.
Csillagjegy: Nyilas
Kedvenc zenei stílus: minden, csak minőséges legyen
Kedvenc film: A ravasz, az agy és a két füstölgő puskacső, Alien-filmek
Szín: zöld, sárga
Évszak: nyár
Hobbi: videójáték, filmnézés, rajz
Étel: pörkölt, babfőzelék
Ital: paradicsomlé, sör
Város: Pécs
Zenész: Igor Cavalera, Mike Bordin, Dave Weckl
Legnagyobb koncertélmény: Guns’n’Roses és Faith No More, 1992.